Hajnalban kelés, sötétben indulás. Megvan a hangulata annak amikor sötétben indulsz el. Nem tudom pontosan leírni vagy átadni ezt az élményt de talán a felfedezők is így érezhetik magukat. Mész valami teljesen új és más felé.
Sokan kérdezték, hogy miért indultunk mindig sötétben. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy megússzuk a meleget . A másik, hogy legyen szállásunk. A legfontosabb pedig csak a végére derült ki számomra ami pedig az volt, hogy lássuk a napfelkeltét.
Őszintén, hányszor állunk meg itthon reggel kávézás vagy teázás közben, hogy megnézzük ahogy felkel a nap? Általában a reggeli rutin nálam: Jóga, vízforraló bekapcsol, gyors zuhany, öltözködés és közben gyorsan tea, pár falat bekap és máris a buszmegállóban vagyok. Közben pedig feljött a nap és semmit nem vettem belőle észre. Sőt ebből az egy órából semmit nem figyeltem meg úgy igazán. Csinálja az ember rutinszerűen.
Egyedül akkor érzem, hogy nyugodt tempóban halad a reggel amikor munka előtt megyek ki futni. Nyugodtan felkelek, felöltözök , tea , 1-2 falatot eszem és már kint is vagyok a Margit-szigeten. Akkor úgy érzem, hogy végtelen időm van. Azt az egy órát amit reggel futással töltök azt rosszabb esetben a közösségi média görgetésével tölteném és lemaradnék egy csomó jó pillanatról a való világban. Nem vagyok szent, természetesen így is többet netezek mint kéne de mennyivel jobb élőben látni a többi futót és inspirálódni mint az Instagrammon. Gergő azóta reggel mindig úgy megy ki futni, hogy lássa a napfelkeltét.
A zarándoklás is ekkorra már rutin lett de a napfelkeltét sose mulasztottuk el. Ezt a lelassulást azóta próbálom jobban beleépíteni a rohanó hétköznapokba.
Előző este szobatársaink voltak páran az amerikaik közül illetve egy 80 éves bolgár néni. Ő nem nagyon beszélt más nyelven de mindig az arcára volt írva, hogy mit gondol. Nagyon nyugodt és csendes természetű volt. Mikor mi már 6km-nél jártunk akkor megpillantottuk őt ahogy a sötétben baktat előre mindenféle világítás nélkül.
Gondoltuk is magunkba , hogy ránk igaz a mondás : “Na ezek a mai fiatalok” ! Állig felszerelkezve mindenféle technikai cuccal menetelünk a hűvös spanyol hajnalban , ő pedig hátrakulcsolt kézzel veszi sorra az akadályokat egy kis hátizsákkal. Azonnal letörte mindenki egóját.
Gergő rosszul húzott be egy hevedert a hátizsákján és folyamatosan fájt a válla ami mellé egy soha véget nem érő nyikorgó hang és társult. Azt hittem megőrülök ha nem fejezi be. Gergő a Zajo táskáját hozta magával de akkor még volt mit tanulni a pántokról és a hevederekről.
Közelítettünk Logronó felé ami egy újabb nagyobb várost jelentett. Előtte átmentünk egy kis gyaloghídon ami nagyon hangulatos, ahogyan az utána következő cipruserdő is.
Olvastam az útikönyvben , hogy Logrono elővárosánál ül egy idős hölgy akinek gyönyörű pecsétje van szóval mindenképp akartam szerezni a credentialomba. Amikor pecsételtünk és a fiúknak mesélt a hölgy , ők meg csak bólogattak h” Si, si ! Vale,vale! ” megláttam a padon egy srácot aki a lábát ápolta. Ő volt Csabi. Csabi mondta ,hogy majd beér minket és találkozunk a szálláson.
Beérve a városba nem tapasztaltunk kedves fogadtatást. Sokan amúgy ezért nem állnak meg a nagyobb városokban, az ott élő emberek egy része szerintem már besokkalt a rengeteg zarándoktól és sajnos nem annyira kedvesek. Ilyenkor már több mint egy hete gyalogolsz, nem a legtisztább a cipőd sem a hátizsákod. A ruháidat hiába mosod ki minden nap akkor is valahogy érződik az a fajta ” társadalomból való kiszakadás illat”. Zarándok vagy és nem városi ember. Emiatt itt még kicsit rosszul éreztem magam, egészen addig ameddig nem találkoztunk a többiekkel újra. Csilla aznap lassabban haladt ezért bevárt minket ,hogy egy kis időt még együtt tudjunk tölteni. A szállás mellett volt egy játszótér ahol piknikeztünk egyet.
Csatlakozott hozzánk Viola is aki rejtélyes módon hamarabb ott volt mint mi. Kiderült, hogy ő azért a Camino egy részét inkább busszal vagy taxival teszi meg. Kis idő után jött egy turistacsoport köztük elvegyülve egy rég nem látott ismerőssel, Jacobbal. Pár mondatot váltottunk .Elmesélte, hogy pár napja olaszokkal megy akik nagyon gyorsak és semmit nem ért abból amit mondanak de neki ez pont megfelel mert nemsokára kezdődik az iskola. Jacob, a fura dán. Nem féltettük, hiszen már megjárta a Machu Picchut is.
A nagy melegben a hátizsákjaink álltak sorban helyettünk ,mi pedig lógattuk a lábunkat az előtérben kialakított kis kacsaúsztatóban.
Befutott Hannah is aki teljesen be volt bugyolálva. Tipikus angol fehér bőre van szóval ha le is égett, másnapra már ugyanolyan fehér volt mint előtte. Vörös haj, fehér bőr szeplőkkel . Hannah nekem egy romantikus angol regény főhősnőjét testesítette meg.
Együtt a nagy csapat szóval ez nem jelentett mást mint a kimaradt napokat megbeszélni és közös főzést. Elmentünk bevásárolni, többek között a helyi kis bioboltba is. Plusz információ van biobolt. Nem olyan nagy a készlete de érdemes benézni.
Vacsoránk pedig :
Chili con Longrono
-4 db lilahagyma
-szójagranulátum ( biobolt )
-paradicsom
-kaliforniai paprika
-kukorica
-bab
-rizs
-kömény , só ,bors , pirospaprika
-fokhagyma
Elkészítés:
Hagymát megpirítjuk ,fűszerezzük. A szóját egy kis időre beáztatjuk és besózzuk.
Hagymára rádobjuk a paradicsomot és a kaliforniai paprikát. Lecsöpögtetjük és kinyomkodjuk a szóját és mehet a paprikás alapra. Ezután jöhet a többi , bab és a kukorica. Ameddig ez elvan magában addig megfőzzük a rizst. Amint kész van van minden, összecsődítjük a barátainkat és nekilátunk. Ismeritek azt a viccet, hogy a három magyar , az angol meg a német mexikói kaját eszik?
Természetesen nem tudunk mindent megenni. Hiába sétál le az ember átlagban napi 25-30km-t egyszerűen nem lehet annyi energiát visszapótolni. 4000 kalóriát nem lehet egy tál étellel pótolni főleg ha már kicsit össze is van szűkülve a gyomrod.
Ettünk rendesen és a nasi is sokszor része volt a mindennapi élelmünknek. Egy főtt kaja, keksz, müzli, gyümölcs, szendvics de akkor is van egy határ. Én hiába magyaráztam Mamámnak, hogy “de hát én tényleg ettem” nem igazán hitte el.
Életemben nem fogytam úgy 8kg-t, hogy közben majdnem minden nap bevágtam egy zacskó chipset. Micsoda idők!
Visszatérve, megkérdeztük pár újdonsült barátunkat, köztük Csabit is, hogy éhes-e ? Ki nem éhes a Caminon? Szépen fogyott az ebéd de még mindig volt. Itt jött a képbe Jackie, a német-portugál lány aki sajnos lesérült és már egy napja ott pihent a szálláson.
Igen,ezt jó tudni. Ha lesérülsz akkor nem küldenek el hanem maradhatsz 1-2napot ameddig rendbe nem szeded magad. Jackie ebéd után írt egy üzenetet a még mindig maradt étel mellé, hogy vegán és bárki vehet belőle. Ennek kapcsán ismerkedtünk meg Itxasoval is, aki kicsit a tini kori önmagamra emlékeztetett. Elég introvertált volt de annál éhesebb és vegetáriánus szóval a chili elfogyott.
Volt egy kis sétálás délután a városban mert Peti cipőjének a talpa elkezdett leválni ezért pillanatragasztót kerestünk de sehol nem volt.
Egyre több caminos barátunk lett és egyre komfortosabban kezdtem magamat érezni ebben a helyzetben. Ez csak egy dolgot jelentett, jobban élt bennem az a gondolat , hogy ez a normális élet és mostantól csak ezt fogom csinálni és sose térek vissza a mostani életembe.
Maga a szállás (Albergue Municipal de Longrono ) nagy de a szobák kicsik és zsúfoltak. Az emeletes ágyak nagyon közel vannak egymáshoz de szerintem ettől elég családias a hangulat.
Vélemény, hozzászólás?